Így advent táján azt hiszem, minden keresztény, Jézust követő ember érzékenyebb, fogékonyabb várni, kivárni, látni és meglátni mind a Jót, mind a Rosszat.
Pedig most a Rossz éppen reneszánszát éli a világban.
Így vagyok ezzel jómagam is, ahogy a hamar sötétre váltó téli napokon, ha nem is értem, de érzem ezt a várakozást, ami Istent láttat, Jézust kerestet velem a neonfények parádéjában, az előre felszeletelt vekni illatában, a kolduskölyök szembogarán, talán még a bankautomata kijelzőjén és a kunyeráló, éhes kóbor kutya árnyékában is. És persze a félelmetesen hazug, sátánista híradókban, ahol hamis pandémia, gyilkos COVID-méreginjekció, egy hazugságokkal leplezett ocsmány háború, terrorveszély, migráns-invázió , globalizált pénzparádé rejti el a valóságot. Mammon szolgái próbálják eltakarni a valóságot, egy párhuzamos és valóban nem létező, hamis „valósággal” félrevezetni majd megölni emberek milliárdjait e Földön.
Ahogy bámulom ezt az adventben lüktető fáradt és „modern” világot, mégis az a vízióm támad, hogy nem egy, nem egyetlen, hanem két Krisztust látok itt.
Két Krisztusnak a jelenvalóságát érzem és élem mindennapi rohanásaink stációiban. S ez a furcsa kettőség, hol megrémít, hol kimondhatatlan, szelíd jóval tölt el.
Mert van itt egy Krisztus, aki egyszerű, mint a napfény, a tiszta víz, mint az újszülött első felsírása. Ő az, aki gyalog járt a pusztában és itt gyalogol ma is velünk, szürke mindennapjaink mókuskerekében. Itt van, a tömeggyilkos COVID-terrorban, a hazug háboróban, a halálkórházakban, a félelembe dermedt buta világunkban… itt van és várja, hogy észrevegyük. Egy ács fia ő, aki tudja, milyen, ha a szekerce nyele kérgessé teszi a kezét, és mégis ezzel a kérges kézzel vakokat gyógyít, démonokat űz és éhes embereket lakat jól.
És van itt egy „Krisztus”, egy aranycifrás, díszes főpapi nagyúr, elszigetelve a hatalmas kőtemplomok védelmében, aki egy intézményesített hitbiznisz, az Isten és Fia világvállalat vezetőjeként nem látja meg a szegény asszony két garasát, nem űz ördögöt , pedig lenne mit, nem tör kenyeret az éhezőnek, mert éppen valami flancos egyházi szimpóziumon kell, virítson és hazudjon mint egy emberáldozatokra váró félelmetes bálvány.
És róla is azt hazudják, hogy egy „krisztust” látunk …
Az egyik Krisztus, akit látok, tudják, az az egyszerű, mégis megnyugtat. Tudom, hogy ahogyan kétezer évvel ezelőtt, úgy ma is itt van mellettem a sötét utcákon, a zsúfolt villamoson, a tömeggyilkosoktól rettegő emberek mellett és ha elmerem hinni, hogy Ő az, úgy nem enged el éhesen, ha tanulni jövök hozzá. Ott van ez az egyszerű Krisztus az emberszemekben. Azoknak a szemében, akik még rám mosolyognak, és nem félnek vállalni a szeretetet. Így például annak a fiatalasszonynak a szemében. Aki úgy hozott minap adományt egy szegény sorsú öreg koldusnak, hogy nem a saját nevét, hanem ezét az egyszerű,. „gyalogkristusét” mondta be... Ott van ez a megnyugtató Krisztus minden fáradt mosolyban, minden lélekmeleget, életmeleget ígérő kézfogásban.
De itt van a másik Krisztus is, a gőgös nagyúr, onnan a cifra templomokból, ahova az új ruháinkat járunk olykor megmutatni. Azt hiszem, ő nem is jár gyalog. A pusztában hamar elfáradna, hiszen többnyire luxusautókon viszik, hozzák hírét papjai. Ez az a Krisztus, aki vitathatatlanul nagy és hatalmas, hiszen a háta mögé bújhat például akár a nagy aranykeresztet hordozó főpap, akiről tudom, hogy pedofil és valóban a Molochnak, a Mammonnak áldozik, és aki mégis ennek a cifra, intézményesített Krisztusnak a takarásában tiszteletet vár el tőlem, és azt akarja, hogy ne vétkeit nézzem, hanem egyháza hitét... Nagy az árnyéka ennek a cifra, hatalmas Krisztusnak. Elfedi az inkvizíció egykori sikolyait, a papkurvák soha meg nem mutatható szerelemgyalázatos bánatát, besúgók sunyi spekulációit, a bűnbocsátó cédulák árfolyamát, ám ha valaki azt meri mondani, hogy nincs ez így jól, azt szolgáival rögtön istentagadással vádoltatja meg.
Ahogy szolgái teszik a COVID-terrorral, az ukrajnai háborúnak hazudott keresztes hadjárattal, az egész inkvizíciós gondolatcsendőrséggel…
Ilyenkor nagyon bízom abban a másik Krisztusban, a gyalogjáróban, a szeretni merőben, hiszen ő megtanított arra is, hogy olykor ki kell verni a latrokat Isten hajlékából, s ha kell, akkor bizony bottal.
Mert ez az egyszerű, ácsfia krisztuskirály nem a cifra kőtemplomokba készül megszületni ma sem. Az ő temploma én vagyok, te vagy és minden emberfia, aki megengedi a láthatatlan, végtelen szeretetnek, hogy eleven templommá szentelje testét, lelkét, életét. Templommá válunk hát így az adventi várakozásban, hiszen a kőtemplomok kitalálói sem tettek mást, mint a teremtett ősi templomot: a megteremtett embert utánozták alkotásaikban.
Szemünk templomablakká válik, beengedi és elnyeli a fényt és a sötétet, agyunk, tudatunk templomtorony, harangzúgás, misét, imát, életet, halált, feltámadást jelez. Testünkben oltár, szentgrál áldozókehely, elégő, lobogó sejtek lángja. Emberek vagyunk, újra és újra megszülető, Megváltót remélő embertemplomok. Akiket nem lehet méreginjekciókkal, genetikai kísérletekkel kétlábú kísérleti állatokká változtatni, mert bennünk él Isten szikrája, ami sokkal erősebb minden szupermodern sátánista átoknál!
Nagyon szép volt!